A Tisza élővilágának emléknapja alkalmából idén február 2-án szervezett hagyományos megemlékezést Szolnok önkormányzata a Tiszai hajósok terén, ahol a KÖTIVIZIG nevében Harsányi Gábor műszaki igazgató-helyettes mondott beszédet.
- Huszonhat évvel ezelőtt a Tisza segítségért kiáltott. Huszonhat évvel ezelőtt, egy hideg téli napon mérgező hullám érkezett a Tiszára. Nem volt hangja, mégis mindent elnémított, ami az útjába került. A 2000. évi tiszai ciánszennyezés nem csupán egy ipari baleset volt, hanem súlyos figyelmeztetés: a természet törékeny, és az emberi felelőtlenség hatásai nem ismernek országhatárokat – mondta a főmérnök, majd így folytatta: a víz, amely addig életet adott, hirtelen veszélyt hordozott. A partokon csend volt, a folyó felszínén a pusztulás jelei sodródtak. És miközben a természet szenvedett, emberek indultak el, hogy megtegyék, amit akkor lehetett: védeni, menteni, helytállni.
- A Nagybányáról elindult szennyezés napok alatt elérte Magyarországot. A Tisza addig élő, pezsgő világa hirtelen halottá vált. Halak, gerinctelenek, védett fajok pusztultak el tömegesen, a folyó egyes szakaszain. A part mentén élők tehetetlenül nézték, ahogy az a víz, amely nemzedékeken át megélhetést, örömöt és biztonságot adott, mérgezetté válik.
A tiszai ciánszennyezés napjaiban nemcsak egy folyó volt veszélyben, hanem közösségek biztonsága, ivóvízbázisok, élővilág és a jövő. Ebben a súlyos, bizonytalan helyzetben ott álltak azok, akik védekeztek. Név nélkül, reflektorfény nélkül, sokszor embert próbáló körülmények között. Mértek, zártak, figyeltek, döntöttek.
Ők voltak azok, akik elsőként szembesültek a mérgezés valóságával. Akik a folyón, a gátakon, a partokon dolgoztak, miközben tudták: minden órának, minden döntésnek súlya van. Akiknek nem volt lehetőségük hátralépni, mert a Tisza és az emberek számítottak rájuk. Az ő munkájuk nélkül a kár még nagyobb lett volna.
Ma, az évfordulón, nem csak a pusztulásra emlékezünk. Emlékezünk az emberi helytállásra is. Azokra, akik szakmai tudással, fegyelemmel és elkötelezettséggel próbálták megóvni azt, ami még megmenthető volt. Azokra, akik a Tisza mellett maradtak akkor is, amikor a folyó sebezhetővé vált.
S, bár sokan kétkedtek, de a folyó élővilága gyorsan regenerálódott. Az élet visszatért, de a történtek emléke nem halványulhat el. A tiszai ciánszennyezés arra tanít bennünket, hogy a természet védelme nem halasztható feladat, és nem másokra hárítható felelősség. A folyók, erdők, vizek nem csupán erőforrások, hanem örökségek – amelyeket az unokáinktól kaptunk kölcsönbe.
Az évfordulón nemcsak emlékezünk, hanem ígéretet is teszünk: hogy nem felejtünk, hogy tanulunk a múlt hibáiból, és hogy mindent megteszünk azért, hogy hasonló tragédia többé ne történhessen meg. A Tisza nemcsak egy folyó – közös felelősségünk és közös jövőnk.
Egyben hajtsunk fejet mindazok előtt, akik a védekezésben dolgoztak. Köszönettel és tisztelettel gondolunk rájuk – zárta gondolatait Harsányi Gábor, hozzátéve: A Tisza ma is él.
A megemlékezés záróakkordjaként a résztvevők - egyházi áldást követően - a Tiszavirág hídról megkoszorúzták a szőke folyót.